A műtét utáni első este elég gyakran látogatott minket az ápolónő, mert a 6 fős kórteremben ötünket műtötték aznap és nem kelhettünk fel, így a kacsákat viszonylag gyorsan kellett cserélgetni. Rendszeresen ellenőriztek minket, hogy minden rendben van vagy kell-e valami.

A lábunk fel volt polcolva és meg sem mozdulhattunk, mindenki próbált aludni több-kevesebb sikerrel. Olyan volt az egész kórterem mint valami koncertterem, csak itt nem zenéltünk, hanem több szólamban horkoltunk. :) Kb. 20 percet sikerült egyben aludnom, utána mindig felébredtem és kb 40 percig néztem a plafont mire újra el bírtam aludni. Alvás közben viszont mindig meg akartam mozgatni a lábamat, ettől viszont olyan fájdalmat éreztem, mintha valaki egy kést döfne a combomba.

Érdekes, hogy nem is a hegek vagy a térdem fájt, hanem ahogy meg akartam mozdítani a lábamat, a hátsó részén nyílalt bele a fájdalom, ahonnan kivették az ínszalagot amit aztán a térdembe raktak be. El kell, hogy mondjam, ez egy igazán nagyon rossz érzés.

Ha ez még nem lett volna elég, akkor reggel 6 körül ébresztő volt. Összesen ha 2 órát tudtam aludni, így nem voltam valami nagyon kipihent. Kicsit változtattunk a helyzetünkön, mivel ekkor már mozoghattunk. Feljebb csúsztunk az ágyban, már fel is tudtunk ülni óvatosan. Az ápolónők hoztak lavórban meleg vizet, így aki akart -köztük én is - kicsit meg tudott mosakodni óvatosan szivaccsal combtól felfelé.

Reggel 8 körül jött a gyógytornász és megkezdődött a tréning. Most több mint két héttel a műtét után így visszagondolva nem is értem, hogy mi volt abban olyan nagyon nehéz, de akkor úgy éreztem a gyakorlatokat végigcsinálva, hogy minimum szadistának kell lennie az összes gyógytornásznak, hogy ilyenekre kényszerítenek minket. A tornáról majd még külön fogok írni.

Aztán kb 20 órával a műtét után mondták, hogy akkor most megtanulunk járni. Ezt el sem tudtam igazából képzelni, mert annál sokkal jobban fájt a lábam, mint hogy magamtól fel akarnék kelni, de nem volt kecmec, egyszerűen kiszedtek minket az ágyból. Kaptunk egy szimpatikus járókeretet amit beállítottak a magasságunkhoz és menni kellett egy kört a folyosón. Úgy kellett lépkedni, hogy mindig a rossz lábbal egyszerre kellett előre mozdítani a járókeretet, de nem sokat, csak egy fél lábnyit, majd amikor a láb és a járókeret a földhöz ért, akkor rá kellett támaszkodni és előre kellett lépni a jó lábbal szintén nem sokat, csak egy fél lábnyit, mert többre nincs is nagyon hely, meg nem is kell egyből olyan nagyokat lépni.

Egész nap nem történt semmi érdekes, mindenkihez jöttek a látogatók, próbáltunk olvasni, netezni, filmet nézni. A kórházi tartózkodás nem annyira izgalmas, de egy olyan helyen mint a sportkórház egészen kibírható. Hamarosan írok magáról a kórházról is, mert az is megér néhány bekezdést.