Mint azt a műtétem óta megtudtam, keresztszalag pótlást sokan sokféle technikával csinálnak, így amit a gyógytornáról, mozgatásról, stb írok, azok csak rám vonatkoznak. Ha Te ugyanabban a cipőben jársz most mint amiben én jártam, akkor is a saját orvosaid utasításait tartsd be, ne azt amit én itt leírtam. Van olyan orvos mint aki engem is műtött, aki nem engedi, hogy az első néhány hétben hajlítsa az ember a lábát. Aztán van aki szerint ez kifejezetten kell és szükséges. Nem lehet azt mondani, hogy egyiknek vagy másiknak van igaza, az eltérő technikák eltérő rehabilitációt igényelnek.

Én a kórházból eleinte haza akartam menni a saját lakásomba, de aztán úgy alakult, hogy tesóméknál nem volt gáz egy javítás miatt és mivel már benne voltunk az őszben, valahova menniük kellett. Így hozzám költöztek, én pedig a műtét után Anyukámékhoz mentem, mondván mégis csak kényelmesebb, ha valaki segít néhány dologban. Mit ne mondjak, egyáltalán nem könnyű mankóval közlekedni és ahogy a doki mondta, tényleg csak a WC meg az ágy közt mozogtam az első héten és ez is bőven elég volt. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy többet mozogjak. Igazából nem fájt nagyon a lábam, de iszonyú óvatos az ember, nehogy valami baj legyen.

A WC kérdése fontos, mert meg kell oldani, hogy nyújtott lábbal rá lehessen ülni. Nálam ezt úgy lehetett megtenni, hogy nem csuktam be az ajtót. A leülés meg a felállás nem probléma,mert az ajtófélfa remek kapaszkodót nyújt. Fürdeni ekkor még nem lehetett, így maradt a szivaccsal mosdás. Ez is olyan dolog, hogy meg lehet szokni. Az ember leül a fürdőkád szélére vagy ha az nincs akkor egy székre és lemossa magát. Egyedül a zokni fel és levétel volt az, amit egyáltalán nem tudtam magam megoldani, mert nem értem el a lábfejemet rendesen.

4 nap után már közölte Anyukám, hogy ideje kicsit többet mozogni, így a kaját nem hozta be, hanem ki kellett mennem az étkezőbe enni. Ez igazából tényleg szükséges is, nem lehet egész nap csak feküdni. Mivel ekkor még nem éreztem olyan nagyon jól magam, a lábamat folyamatosan polcoltam, jegeltem, dolgozni sem nagyon tudtam. Apróbb feladatokat megcsináltam, de nagyobb munkába nem fogtam bele. Egészen egyszerűen annyit pörögtem azon, hogy mi van a lábammal, hogy nem is tudtam igazán koncentrálni.

A fájdalomcsillapítót is szedtem egy ideig. Nekem az Algoflex vált be. Az első 2 nap bevettem egyet este meg egyet reggel, de utána még egy nap este és többet nem. Igazából attól féltem, hogy éjszaka nagyon fog fájni a lábam és nem fogok tudni aludni. Erre szerencsére otthon már nem került sor.

Egy külön kis fejezet minden lábsérült életében a véralvadásgátló beadása. Sajnos nekem már a 3. alkalom volt, hogy ezt a remek injekciót kellett magamba szúrni. Mivel most nem egyedül voltam a lakásban, Anyukám megtette, hogy beadta. Így nem kellett magamat szurkálni, de az sem nagy dráma, ha magunknak kell beadni. Az első kicsit rémisztő, aztán már nem is tudja az ember, hogy mitől félt annyira. Egyik nap az egyik oldalra, másik nap a másikra kell betolni a tűt a hasba figyelve arra, hogy ne is a bőrbe menjen, de na is az izomba. Ha összefogjuk a bőrt, akkor elég nehéz elhibázni.

Az első kontrollra a műtét utáni hetedik napon került sor. Tállay doktor nem volt elérhető, így egy kollégája nézte meg a lábam. Leszedték a kötést és kicserélték a fáslit. Azt mondta a doktornő, hogy minden rendben van és úgy néz ki a lábam, ahogy ki kell néznie. Az volt az instrukció, hogy lassan el kell hagyni a mankót és terhelni kell a lábat. Ezt én már másnap meg is próbáltam, de erről a következő bejegyzésben fogok írni.