A műtét előtti pénteken kellett visszamennem a Sportkórházba, hogy találkozzam az aneszteziológussal és megbeszéljük, hogy miként fog zajlani ez a műtét. Megint úgy indult minden, mint a vizsgálatok elvégzésekor. Reggel irány az 5. épület, ahol be kellett jelentkezni a kartonozóban és meg kellett mondani, hogy mikor és ki fog műteni, illetve el kellett kérni a vér és vizeletvizsgálat eredményét is.

Átirányítottak a 6. ajtóhoz, hogy majd ott fogom megkapni a leletet. Már gyakorlott voltam, tudtam, hogy nem fognak örülni, ha kopogok, így nem kopogtam, vártam, hogy valaki kijöjjön a szobából. Egyszer csak meg is jelent egy ember, akinek mondtam, hogy miért jöttem. Erre közölte, hogy kopognom kellett volna, akkor már rég megkaptam volna az eredményeket. Mondtam, hogy a kopogás miatt a múltkor lecsesztek és az ajtóra is ki van írva, hogy ne kopogjak, akkor most miért vagyok lecseszve azért, hogy nem kopogtam? Erre persze nem kaptam választ. Mondtam már, hogy imádom az egyértelmű utasításokat? :)

Azt még a kartonozóban megtudtam, hogy a 14. épületben lesz a konzultáció így erre is vettem az irányt. A földszinten meg is találtam a megfelelő szobát, és csak egy ember volt előttem. Öröm, boldogság! :) Sorra is kerültem 10 percen belül. Két orvos kérdezgetett, gyakorlatilag mindenről. Amikor az a kérdés jött, hogy hány kiló vagyok, a legnagyobb természetességgel válaszoltam, hogy a reggeli mérés szerint 103. Erre elkezdtek nagyon röhögni, mert a napi mérés állítólag a férfiakra jellemző. Azt is mondták, hogy előbb-utóbb be fogok szerezni egy hőmérőt is, ami a külső belső hőmérsékletet mutatja. Állítólag ez is tipikus férfi tulajdonság. Lehet, hogy van benne valami. A Család minden férfi tagjának mániája a kinti meg a benti hőmérő! :)

Szerencsére minden leletem jó volt, bár azt megállapították, hogy a szívem egy picit meg van nagyobbodva, ami valószínűleg a túlsúllyal magyarázható. Nincs mese, le kell fogyni 85-90 kg környékére. Ez ugyanakkor nem volt akadálya, hogy megműtsenek. Nagyon mondták, hogy epidurális érzéstelenítéssel akarnak műteni, de én saját felelősségemre kértem, hogy inkább altatás legyen, mert nem akartam azt, hogy egy darabig nem érzem egyes részeimet. Végül mégis csak epidurális lett, de erről még később fogok írni részletesen.

Mértünk vérnyomást és megválaszoltam egy csomó kérdést, majd megkértek, hogy menjek át a Sebészetre, ahol a műtét is lesz és jelentkezzem minden papírommal. Készségesen át is sétáltam egy másik épületbe, ahol az 1. emeleten meg is találtam a nővérszobát. Egy fiatal hölgy rögtön nyitott is nekem egy kartont és feltett újra egy csomó kérdést. A kedvencem az volt, hogy:

- Mi a helyzet a dohányzással, alkohollal, drogokkal? - kérdezte az ápolónő.

- Szeretem mindegyiket! - válaszoltam én.

- Nem úgy! Melyiket fogyasztja?

- Dohányozom, napi 5 szálat szívok nagyjából, van hogy többet. van hogy egyet sem. Alkoholt kb. egy héten egyszer iszom, drogokkal nem élek.

Ezen kívül egy sima kérdezz-felelek volt az egész. Lecsesztek, hogy a térdröntgeneket nem vittem magammal. Elnézést kértem, de mondtam, hogy úgy tudtam a műtét előtti napon még be kell jönnöm. Tájékoztattak, hogy ez nem szükséges, de akkor szentül ígérjem meg, hogy a műtét napján nálam lesznek a röntgenek. Ezt készséggel meg is ígértem.

Elmondták, hogy kelleni fog még egy térdrögzítő meg egy pár mankó, amit az alagsorban lévő boltban be is tudok szerezni, valamint a kórházba is hoznom kell pár dolgot otthonról:

• Sós perec vagy ropi
• Víz
• Evőeszköz
• Tisztálkodószerek

A sós nasi meg a víz azért kellett, mert a műtét után egy darabig nem ehettem mást, na nem mintha nagyon vágytam volna bármire.

Miután mindent megbeszéltünk, lementem a gyógyászati segédeszköz boltba, és megvettem a térdrögzítőt meg a mankót. Nem gondoltam volna, hogy a mankó ennyit fog segíteni... Innentől már más dolgom nem volt, csak a műtét napján bemenni a kórházba.

2015. októberében a mankó 914.- Forint volt, a térdrögzítő viszont drágább. A pontos összegre nem emlékszem, de kb. 9000.- Forint körül mozgott. Mindkettő az OEP támogatott ár.